Mivel már Boldi is elmúlt 8 a héten, ideje, hogy pótoljuk Árcsi szülinapi ünneplés-áradatának stációit. Többek között tortáztunk egyet az oviban. Nagyon szeretem az ovis szertartást: a szülinapos meghívhat 6-8 gyereket a virágokkal feldíszített szülinapi asztalához ebédelni (idén Bercus és én is ott ettünk), aztán a csoport énekel, szaval, az óvónénik simogatnak, áldanak, egyesével meggyújtják a gyertyákat (és vizsgáztatják a szülőket, hogy mit csinált a gyerkőc 1-2-3-4-5 évesen), saját készítésű ajándékkal kedveskednek, székestül a magasba emelik a szülinapost, majd jön a tortázás, melyet az ünnepelt visz oda személyesen mindenkinek. A gyerekek tudják, hogy kiről szól, miről szól ez az ünnep, kicsit halkabbak mint máskor, másokra odafigyelőbbek.
Ma egy túl régóta dédelgetett álmom vált valóra azzal, hogy eljutottunk Zsuzsihoz Solymárra. Lizit utoljára újszülöttként láttam, s szívből sajnálom a kimaradt egy évet. A fiúk hormonháztartásaturbo-fokozatba kapcsolt, versengtek Lizi kegyeiért, amolyan macsósan anyáskodó üzemmódban, amitől pedig az én hormonjaim zizzentek meg, olvadoztam rendesen. Simogatták Lizit, etették, itatták, vigyáztak rá, fogták a kezét, nagyon-nagyon szeretően, gyengéden. Körbemotoroztuk/futóbicikliztük/bicajoztuk a solymári halastavat, persze kötelező kakaós-csiga-szünet közbeiktatásával. Megcsodáltam Zsuzsi tündérkertjét, ami olyan, mint egy pointilista festmény, a kis színes pöttyök tavaszi virágok, gyönyörű és üde.
Bár a nyomába sem ér, de jövő héten szívesen látnálak Titeket a teraszomon! :-)
Húsvét hétfőn délben értünk haza Vonyarcról. Berci aludt hazafelé a kocsiban, Áron Esztiékkel utazott és inkább mesét nézett, Boldi meg a Vadiékkal jövet picpicezett. Itthon aztán családegyesítés és a cuccok felnégyemeletezése után, elindultunk locsolni. Az előjelek nem kedveztek: részint fáradt, de ugyanakkor nem eléggé lefárasztott gyerekek, fejenként 30 kg csokival a bendőjükben, amelyet várhatóan megdupláznak, miközben az én szemem előtt a leendő guvadt szemmel kínlódó arcuk lebeg, notabene én is inkább aludni vágytam, de hát húsvét az húsvét.
Az idei versek nélkülözték a kreativitást.
Boldi a hagyományos Zölderdős-ibolyás változattal rukkolt elő, Áron a tavaly "Áron vagyok, szép és laza, Locsoljak vagy menjek haza" négysorossal kezdett, de az első két állomáson "laza" helyett "gyagyá"-t illesztett be, és emellé ehhez illő kacarászást is lenyomott, így a szülői tiltás után átírtuk a verset: "Áron vagyok, szép és kedves, Ha locsollak leszel nedves" lett a végső, ami némi sorrendi változtatással akár évtizedekre is használható marad, némi pajzán utalással...
Bercust, fiatal korára tekintettel, egy rövidebbre tanítottam be:
"Én még nagyon kicsi vagyok, Azt kérdezem, locsolhatok?" -ra gondoltam, amit a minimalista művész emígyen rövidített és adott elő:
"Kihivahok, lohóhatom, he?", amit némi szinkrontolmácsolás után mindenki megértett.
Gyermekeim kedves, ámde bohókás szokása volt, hogy
a, a feltett kérdésre nem vártak választ
b, egy löket helyett addig fújtak, míg ki nem csavartam a kezükből az üveget
c, gyakorlatilag véletlenszerűen irányították a fúvókát, így jutott hajra, levegőbe, saját szembe is.
Az áldozatok meglepő türelemmel viselték hosszabb rövidebb ámokfutásunkat, melyet aztán követett az itthoni telefonos diszpécserünk elnézést kérő hívása az okozott károkért.
Összességében kijelenthető, hogy a nagyobb botrányok elmaradtak, lakáson a gyermekeim átlagosan jóközepesen viselkedtek, cserébe viszont két állomás között a kocsiban egymást püfölték, illetve visítottak az éppen aktuális szereposztásnak megfelelően, én meg üvöltöztem velük, hogy most már hagyják abba az őrjöngést. Kívülről biztosan sokkal viccesebb volt, mint bentről.
Este félhétkor dögletes pacsulibűzt árasztó, félhulla, éhes nyűgös jómagammal és vidám gyermekeimmel tértem haza. Gyors vacsora (pörkinoki, csirke ill. birkaváltozatban, thx Éva nagyi), és némi rövid után (a gyerekeknek csak víz!) végre ágyba dőltünk, ahol aztán egészen hajnali kettőig nyugton lehetett aludni, akkor megjelent az első fecske. Elmúltak az ünnepek...
Egy pár mp-es ízelítő (aztán betelt a memóriakártya...):
Péntek délelőtt becsomagoltam minden mozdíthatót (készülve a 24 foktól a 0-ig , a tavaszi záportól a havas esőig mindenre), és elutaztunk Vonyarcvashegyre, a Balatonhoz húsvétolni. Évek óta ez a móka, de ilyen hidegben még sosem vártuk a nagyfülűt. A kinti zord időjárásnak hála, leküzdtük a "sokan kis medencében együtt lubickolva, jaj mit fognak összeszedni a gyerekek?" paránkat. Boldi egész jól boldogul karúszó nélkül, Berci elképesztő vagány, igazi viziszörny, Árcsi prézli, de remélem még alakul...
Sándor dédiék négyen testvérek: Ili néni, Sándor dédi, Jóska és Mária. Mivel Jóska (bácsi, bár a bácsizásért fejbeverés jár...) Németországban él, Köln közelében, ritka, hogy együtt lehessen a négy testvér, viszont jó apropó a hazalátogatásra Jóska 80-dik szülinapja, amit így együtt ünnepelhettek. Pár nap különbséggel csatlakozott a hazalátogatókhoz Jóska és Márta két lánya, veje, 4 unokája. Egy délutáni sütizés erejéig összeeresztettük amink van, a Háromgyereket és Pannit, Annával és Sárival, akik bár nem beszélnek magyarul, remekül helytálltak egész délután. Jó volt megismerni a távolabb élő rokongyerekeket.
Múlt héten egy napra Bercus belekóstolt az óvodai életbe, megismerkedett a leendő óvónénikkel, körbejártuk a terepet Árcsi segítségével. Mindkét oldal szimpatizált a másikkal, s ha ez így marad szeptemberig, akkor Bercus lesz a harmadik lauderes ovis a családban.
Van egy téma, amiről még nem igazán írtam, ez Berci megkésett beszédfejlődése, és az ennek hátterében álló egyéb okok. Egy ideig nem írtam, mert nagyon aggódtam, szorongtam, nem akartam róla írni, aztán elkezdtem írogatni a fejlesztésekről, sikerekről, kudarcokról, vizsgálatokról...., de nem tettem közzé a bejegyzéseimet, maradtak a virtuális fiókban. Sok munka vár még ránk, de hatalmas közös sikerünk az Bercussal, hogy óvodaéretté vált.
Élvezte a gyerekek társaságát, betartotta a szabályokat, részt vett a közös tevékenységekben, mosolyogva és önként. Kell ennél több? (Az eddig vezető utunkról írok majd jövő héten.)
A nyarat idéző napsütötte estéket és új asztalunkat kihasználva (hétvégére komoly a havaseső???), valamint a gyerekek kezdeményezésének eleget téve a teraszon vacsizunk, hurrá. Nagy öröm ez mindannyiunknak, meg azt hiszem "élvezi" ezt párszáz-méteres körzetünkben mindenki.
Ez a nagy teraszélet egy sor újabb szabály elé állította a Háromgyereket: pl. nem kurjongatunk le három emelet magasból a kertben sétáló embereknek (bár előre köszönni egyéb esetben igen dicséretes dolog); egy integetésen kívül nem köszöntgetünk nagy erőkkel és voluméval a szomszédos telken álló ház szintén harmadik emeletének teraszán ácsorgó Annipanni-papájának (bár nagyon örülünk, hogy kiszúrtuk, amint virágokat ültet), vacsora közben itt pláne nem állunk fel a székre....
Idén nem felejtettük el, kisebb nehézségek árán még tortát is kerítettünk (a szülinapi gyertyát üzemeltük be újra, mert hát mit ér egy torta gyertya nélkül?), voltak meglepetésvendégeink, és egy boldog névnaposunk
EsztiZsoltiPanni vettek egy mély lélegzetet és egy félkész házat Csömörön. Tegnap végre megnézhettem a birtokot, pazar, hogy csak a lényeget említsem. A teraszokról a kert melletti lovarda kecses négylábúit lehet látni, a ház egy mediterrán csoda, valami ilyesmiről álmodtunk mi is VP-vel 10 éve. Most viszont 3 gyerekkel a tarsolyunkban nem merjük feladni a város/iskola/nagyszülők közelségét, így marad a tetőtéri kuckó és Budapest, no meg a tervezett közös hétvégék Esztiéknél Csömörön.
Felkerestük a helyi játszóteret, ami egy patak partján, erdő szélén található.
VP hétvégén rendbe tette a "papírokat", számlákat, banki kivonatokat.... A postaládából a borítékok első körben a konyhaasztalra kerülnek, majd érdeklődés híján (vacsi előtt) a használaton kívüli etetőszékre, onnan az első konyhai takarítás alkalmával egy doboz elé a polcra, majd a legközelebbi takarítás keretében a doboz mögé, mert ugyebár nem szeretjük nézni a rendetlen rakás borítékot, fizetési emlékeztetőt...... Aztán 3 havonta VP mély levegőt vesz, és mindent lefűz a helyére. Mikor a gyerekek mondanak valami nagyon okosat, általában ezek a borítékok akadnak a kezem ügyébe, és rájuk vésem az aranyköpetet. Tegnap VP az OTP-s boríték hátán rátalált egy gyöngyszemre, Áron szájából való:
-Ha valaki meghalt, azt kórházba viszik, vagy eltemetik, hogy ne csússzanak el benne.
Boldi 2 hete azzal jött haza az iskolából, hogy indul a szavalóversenyen, ráadásul már választott is szavalni-valót:
Kányádi Sándor: Ha a napnak.
Ha a napnak lába volna, bizonyára gyalogolna. Ha pedig keze is lenne, akkor ő is cipekedne, s leülne, ha elfáradna, ide mellénk, a kispadra.
Kérges kezét térdre ejtvén, merengene a holdas estén. Úgy várná be, szépen ülve, hogy őt a föld megkerülje.
Mikor kérdeztem, hogy miért pont ezt a verset választotta (szerintem remek döntés), azt felelte, hogy mert neki ez a legszebb, hiszen ami egy napocskáról szól, az csak szép lehet. Nagyon büszkék voltunk Boldira, hogy magától jelentkezett, remekül választott és lelkesedett. Még az sem szegte kedvét, mikor kiderült, hogy új verset kell választania, mert: -a napocskás túl rövid -lehet, hogy a Hanna mondja majd.
Először ajánlották neki a Három széklábat, de azt 2 nap alatt visszatapsoltuk, mert -nem kedvenc -évek óta énekeljük, és Boldi 2 versszak után dalra fakad, ami nem túl előnyös egy szavalóversenyen.
Végül kikötöttünk Majtényi Erik egyik versénél, amit Boldi szintén nagyon szeret, bár szerintem az első választása lett volna az igazi.
Majtényi Erik: Én rajzoltam
Rajzoltam egy ügyes házat, Rája ablakot is hármat.
Az egyiken kinézek, A másikon benézek.
Az egyiken kitekintek, Kint az utcán látok mindent.
A másikon, ha benézek Szekrényt látok, asztalt, széket.
Harmadikkal mit csináljak? Odaadom nagypapának.
A postás, ha újságot hoz, Ott köszön be nagyapóhoz.
Nagyapó majd elveszi, Pápaszemét felteszi.
Olvashat, mert van fény elég, Nem rontja a fáradt szemét.
Hiszen az az ablak jó nagy: Én rajzoltam nagyapónak.
