Húsvét hétfőn délben értünk haza Vonyarcról. Berci aludt hazafelé a kocsiban, Áron Esztiékkel utazott és inkább mesét nézett, Boldi meg a Vadiékkal jövet picpicezett. Itthon aztán családegyesítés és a cuccok felnégyemeletezése után, elindultunk locsolni. Az előjelek nem kedveztek: részint fáradt, de ugyanakkor nem eléggé lefárasztott gyerekek, fejenként 30 kg csokival a bendőjükben, amelyet várhatóan megdupláznak, miközben az én szemem előtt a leendő guvadt szemmel kínlódó arcuk lebeg, nota bene én is inkább aludni vágytam, de hát húsvét az húsvét.
Az idei versek nélkülözték a kreativitást.
Boldi a hagyományos Zölderdős-ibolyás változattal rukkolt elő, Áron a tavaly "Áron vagyok, szép és laza, Locsoljak vagy menjek haza" négysorossal kezdett, de az első két állomáson "laza" helyett "gyagyá"-t illesztett be, és emellé ehhez illő kacarászást is lenyomott, így a szülői tiltás után átírtuk a verset: "Áron vagyok, szép és kedves, Ha locsollak leszel nedves" lett a végső, ami némi sorrendi változtatással akár évtizedekre is használható marad, némi pajzán utalással...
Bercust, fiatal korára tekintettel, egy rövidebbre tanítottam be:
"Én még nagyon kicsi vagyok, Azt kérdezem, locsolhatok?" -ra gondoltam, amit a minimalista művész emígyen rövidített és adott elő:
"Kihi vahok, lohóhatom, he?", amit némi szinkrontolmácsolás után mindenki megértett.
Gyermekeim kedves, ámde bohókás szokása volt, hogy
a, a feltett kérdésre nem vártak választ
b, egy löket helyett addig fújtak, míg ki nem csavartam a kezükből az üveget
c, gyakorlatilag véletlenszerűen irányították a fúvókát, így jutott hajra, levegőbe, saját szembe is.
Az áldozatok meglepő türelemmel viselték hosszabb rövidebb ámokfutásunkat, melyet aztán követett az itthoni telefonos diszpécserünk elnézést kérő hívása az okozott károkért.
Összességében kijelenthető, hogy a nagyobb botrányok elmaradtak, lakáson a gyermekeim átlagosan jóközepesen viselkedtek, cserébe viszont két állomás között a kocsiban egymást püfölték, illetve visítottak az éppen aktuális szereposztásnak megfelelően, én meg üvöltöztem velük, hogy most már hagyják abba az őrjöngést. Kívülről biztosan sokkal viccesebb volt, mint bentről.
Este félhétkor dögletes pacsulibűzt árasztó, félhulla, éhes nyűgös jómagammal és vidám gyermekeimmel tértem haza. Gyors vacsora (pörkinoki, csirke ill. birkaváltozatban, thx Éva nagyi), és némi rövid után (a gyerekeknek csak víz!) végre ágyba dőltünk, ahol aztán egészen hajnali kettőig nyugton lehetett aludni, akkor megjelent az első fecske. Elmúltak az ünnepek...
Egy pár mp-es ízelítő (aztán betelt a memóriakártya...):
1 megjegyzés:
Nagyon édesek voltak és igazán jól neveltek! Köszönet és sok puszi: Luxi
Megjegyzés küldése