Vasárnap reggel összelapátoltuk a bogdányos cuccainkat és elmentünk Váraszóra horgászni. Boldi már előző nap lelépett a Nagyvadiékkal Kecskemétre kézilabdameccseket nézni, és ma is előbb lent voltak a tónál, mint mi. Így aztán én csak beleültem a készbe, azaz a Péter által összerakott és felcsalizott bojlis botokkal elmentünk a stégre horgászni. (Most hogy egy fél órát néztem utána ennek a bojli izének, csak az a biztos, hogy nem tudom pontosan, hogy mi a bojli lényege. Lehet, hogy nem is bojlis botok voltak, csak a hajszál módszert használtuk?)
Régen mi is jártunk családilag horgászni, amit a szomszéd Babindák Sanyi bácsi forszírozott. Beléptünk a horgászegyesületbe, vettünk az első bótba botokat, horgokat meg damilt, hozzá két könyvet és elkezdünk horgászni. Az első három évben egy rohadt kapásunk sem volt. Kezdett gyanús lenni a dolog, így aztán megnéztük, hogy mi a különbség a mi szerelékünk, meg a szomszédé között, és azt találtuk, hogy a milyenken sokkal nagyobb a horog, de sajnos a tóban 150 kilós ponty nem nagyon volt, így inkább kisebbre szereltünk végül mindent. Így aztán beindult az üzlet.
Akkoriban én 8-10 éves körül lehetettem és rendkívüli módon utáltam horgászni:kezdődött a kora hajnali keléssel, aztán még mindig álmosan a parkolóból ki kellett cipelni a cuccot a partra, jött a szerelés, meg a büdös ragacsos önetető összetapicskolása, ami nem is volt rossz móka, leszámítva, hogy nem volt rendes víz kezet mosni, és egész nap szaglott a kezem a kulimásztól. Volt titkos recept is, mi pl. fahéjat tettünk a gyári porba és azzal gyúrtuk a tutit. A tóból mertünk vizet, aztán lehetett szárogatni a vizes pulóverujjat, én reggel mindig fáztam, akárhány pulóver is volt, déltől meg majd leolvadt rólam minden a melegtől.
Utána bedobtuk a botokat, majd kezdődött a szerelés. Mindig volt ami beszakadt, összegubancolódott, fennakadt a fán, szóval nem unatkoztunk. Illetve én nagyon, mert szívem szerint visszaaludtam volna, de a poros földre tett pokrócon ez is állati kényelmetlen volt.
Az első kapásmentes 3 év után én is meg-megpróbáltam horgászni. Kibuliztam a sárga vödröt, amire lefordítva ráültem, és elkeztem nézni a kapásjelző csipeszt. Ez ment egy darabig, de aztán röpke párc perc után erre is ráuntam. Ekkor még lehetett enni három szendvicset (plusz 10 perc), és ha ezután se volt kapás, akkor kezdődhetett a mikor megyünk már haza c. sláger megunhatatlan refrénje.
Hazudok, persze, voltak emlékezetes kapások, meg nagy halak is, mikor életem legnagyobb hala (4 és fél kilós ponty) betekerte magát a fatörzsek közé és végül csónakot kerítve mentünk utána, hogy a végén diadalittasan megszákoljuk, de azért nekem inkább unalmas volt. Így visszatekintve nekem ehhez az egész csöndes szemlélődős pihenéshez baromira nem volt türelmem. Felnőtt fejjel már könnyebb ráérezni a dolog ízére, jó hogy csönd van, nyugi van, lehet nézelődni, bámulni a jelzőt, örülni ha moccintja, de ha nem, az se baj, elképzelni, hogy mit csinál lent a hal, vagy elnézem Boldit, aki szintén nem bír ki két percet anélkül, hogy megpiszkálná, kitekerné, odébtenné, jön-megy a stégen, matat, megeszi a kukoricát, belöki a jelzőt, kimegy enni, visszajön, de aztán pisilni kell és ilyenkor tudom, hogy még 25 év és ő is megszereti majd a horgászatot, de lehet, hogy neki tíz is elég lesz.
