Az első fociedzés

Ma volt Boldi élete első kifejezetten focira kihegyezett edzésén. Pedig nem indult könnyen. Nóriék leadták a drótot, hogy a Baár-Madasban valami csaj(?) ovisfocit tart. Dóri telefonon benyomta Bobeket a foglalkozásra, így nekem ma csak annyi dolgom volt, hogy fizikailag is realizáljam ezt. Az oviban viszont azzal fogadtak, hogy Boldi nagyot aludt, most meg betegnek néz ki, és az orra is folyik. Lázat mértünk, de az nem volt, Boldi meg közben egykedvűen rágta a vajas kenyeret. Megkérdeztem, hogy fáj-e valamije, vagy rosszkedvű-e, de mind a kettőre csak szótlanul ingatta a fejét. Már azon voltam, hogy inkább hazahozom és kihagyjuk a focit, de ekkor mentőötletem támadt:

- Boldi! Elmenjünk focira?
Erre az én beteg fiókának kinéző fiam kiegyenesedett, elmosolyodott, föléledt, és azt mondta:
- Ezt már nem kérem, mehetünk!- azzal ideadta a kajamaradékát.

Pontosan érkeztünk a Baár-Madasba, ami nekem a Régi Móricz volt és marad. Most is, ahogy beértünk a suliba, megcsapott az épület igazi iskolahangulata. Minden szöglete ismerősként köszönt vissza, és eszembe jutottak a diákévek, na de nem most nem ezért vagyunk itt..

Megismerkedtünk Éva nénivel, aki nálam kb. egy tízessel fiatalabb, majd megkezdődött az edzés. Ebben a csoportban Bobek a nagyok, és - ahogy teltek a percek kiderült, hogy - az ügyesek közé tartozott. Csupa rövid, de jópofa gyakorlat volt, először labda nélkül, aztán labdával is, és Boldi nagyon élvezte a dolgot. Az első labdával zsámolyrarúgós gyakorlatnál megalapozta a tekintélyét, még a többi bentmaradó szülő is felkapta a fejét. Én meg csak szerényen mosolyogtam, de majd szétvetett a büszkeség.

Hamar eltelt a 45 perc, és míg szállingóztak a nagyobbak, Boldi kiscsikóként rohangált egy labda után. A nagyobbak 5 éves kortól járhatnak, de Éva (néni) megkérdezte, hogy nincs-e kedvünk maradni, megnézni a nagyok edzését, mert a kiscsoportból Boldi némiképp kilóg. Megkérdeztem őkelmét, hogy van-e kedve maradni, és mivel volt, így maradtunk.

A nagyok edzése már nagyfiúsabb volt. Kezdődött fogócskával, aztán folytatódott kidobóssal és aztán jöttek a labdás gyakorlatok. Labdavezetés lábbal, aztán kézzel pattogtatva, séta közben labadafeldobálás és elkapás, majd jöttek az IGAZI focis feladatok: labdavezetés, majd kapurarúgás üres kapura, aztán kapurarúgás kapusnak, ahol Boldit legelső alkalommal engedték közelről lőni, de aztán soha többet, mert szegény kapus feje mellett úgy megdöngette a falat, hogy utána már alaposan hátrarendelték.

Bobek végig tök fegyelmezett volt és közben ragyogott az arca, mert zsebelte be a legkisebbnek járó figyelmet és az ügyes focistának járó dicséretet egyaránt.

A tűz-víz-levegőben megmutatkozott az egy-két év hátrány, mert az első körben ő volt az első kieső (még rutintalan volt: nem tudta, hogy tűznél nem kell magasra mászni a bordásfalon, mert akkor a víznél nehéz onnan lejönni), de a másodikban már egy nagyot is megelőzött. És ami külön jó volt, hogy mind a kétszer szó nélkül leült a kispadra, mikor a tantónéni mondta, hogy kiesett.

És a végén a kisteremben nyomtak egy focit három a három ellen, ahol Boldi két góljával ők győztek 2-1-re! Az első gólt félteremről lőtte (egy régi tanterem van átalakítva), és olyan erővel rúgta a lecsorgó labdát kapásból a sarokba, hogy az éppen nem odafigyelő Éva néni hitetlenkedve kérdezte tőlem, hogy a te fiad lőtte? Aztán rúgott még egyet, így nagyon boldogan ért véget a foci. Boldinak csak úgy sugárzott az arca, az enyém nemkülönben a büszkeségtől.

Az öltözőben a "nagyok" úgy mesélték a szülőknek, hogy a "nagyon ügyes kisfiú rúgott két gólt a Martinnak", miközben a nevezett sírásra görbülő szájjal szomjan akart halni. Szerencsére hamar hazaértünk, ahol egymás szavába vágva meséltük el a hosszúra nyúlt délutánt anyának.

Szóval úgy néz ki, hogy bérletesek leszünk a focin.