Dolgok

Szombat reggel Boldit elvitték a nagyszülők egy Bécs melletti, kifejezetten gyerekcentrikus szállodába három napra. Boldi adott puszit mindenkinek és minden különösebb cécó nélkül vette tudomásul, hogy két éjszakára elszakad tőlünk. Mi is igyekeztünk nem elkámpicsorodni, és végül is ez sikerült, bár a három nap alatt sokszor megállapítottuk, hogy túl nagy anyugalom itthon. Boldi egyébként állatira élvezte a dolgot, ami onnan is nyilvánvaló, hogy mindkét telefonálás alkalmával kvázi lerázta Dórit, persze csak miután teljesítette a kötelezőt:Küldött egy puszit, majd közölte a Namuval, hogy „Most elég volt”, és átadta a telefont. Globálisan persze nagyon örültünk ennek, hogy könnyen földolgozza a hiányunkat, lokálisan viszont hálátlan dög.

Mert hogy mi volt olyan jó ebben? Mia túrót lehet órákon keresztül ugrálni egy ilyen hülye gumiasztalon? Pláne így:

Amikor meg vacsorázni kellett volna indulni, akkor Boldi a gumiasztal szélére letett cipőjét fölkapta, és bedobta a közeli szemetesbe, mert a vacsorához indulás a cipőfelvétellel kezdődik…

Nem is emlékszem, hogy csinált volna mást is a Boldi, persze a szokásos homokozás csúszdázás, rohangálás, mászókázás meg ilyenek mellett. Volt még egy érdekes jelenet, mikor Boldihoz németül karattyoltak az osztrák gyerekek, akkor ő nem magyarul nyomta nekik a sódert, hanem valami halandzsát vágott hozzájuk, biztos abból a megfontolásból, hogy ha azok is, akkor ő is.

Eközben itthon mi sem tétlenkedtünk. Én elmentem focizni (nyertünk a Tele5 Taxi ellen 5-2-re, rúgtam egy gólt, és az utolsó percben jót üvöltöztünk a taxisokkal, mert rúgtunk egy gólt, amit bedobás előzött meg, de a taxáék reklamáltak, hogy szögletet kellett volna rúgni. Amúgy igazuk volt, de azért Csaba, a galamblelkű kapus átüvöltötte a pályát, hogy „Ha nem gól, akkor meg kussoltok, mi?”, na erre aztán azok tényleg elkezdtek üvöltözni, szóval tök jó volt.)

Kora délután elindultunk sétálni Áronnal a környékre, mert Lacusék leadták a drótot, hogy Adél alszik, így ők később jönnek. Séta közben megmutattam Dórinak a környéket, az általános iskolámat, meg az összes általános iskolai szerelmem volt házát (a Tokaji Sáráét is!!!) és egyéb helyi nevezetességet.

Lacussal végül megegyeztünk, hogy áttesszük a találkozást kora délutánról késő délutánra, így aztán hamar itt is voltak. Már jó régen láttuk őket, úgyhogy volt mit beszélgetni. Adél egy igazi kis napocska, állandóan mosolyog és nagyon érdeklődő. Megtanultuk a Gyulázást, meghallgattuk az oroszlánüvöltést, de sajnos nem tudtuk lefotózni, mikor Adél a Nagy Rettentőt mutatta.


Egyébként ez az egész blogírás nekik köszönhető, mert az ő blogjukat olvasva jött az ötlet, hogy mi is írjunk. Köszönet nekik itt is!

Este jó későig dumáltunk, az idő múlását csak az jelezte, hogy Adél lefeküdt a szőnyegre, és nyűgösködött pár pillanatig, ami addig egyátalán nem volt rá jellemző. Így aztán elbúcsúztunk, és a legközelebbi randit már meg is beszéltük Pomázra.