nem könnyű...

Utálok veszíteni. Mindig is utáltam. Mikor kicsi voltam, akkor őrjöngtem és dühöngtem átkozódtam és valami különös indulat töltött el minden egyes vereség alkalmával. Gyűlöltem a vigyorgó, önelégült győztest és utáltam az egészet. Amikor nagyobb lettem, felnőttebb, akkor sem változott semmi. Persze megtanul az ember fogak csikorgatása közben kezet nyújtani és gratulálni, de aztán hazafelé ledudálod azt a hülye marhát az útról, hogy rohadna meg, mé' nem megy már, és odavágod a cuccot a sarokba, és folyton mozizol, hogy mit és hogyan kellene.

Ha csapatjátékos vagy, akkor könnyebb, mert megint az idióta kapuson ment el az egész, vagy a Bazsun, aki csak hülyén vigyorog, de nem képes odapasszolni, pedig már ... de mindegy.

Persze a gyerekkel az más. Már előre vártam, hogy milyen lesz, mikor a sajátom megver pingpongban, sakkban, 33-ban, és gondoltam, hogy majd elérzékenyülök és könny szökik a szemembe, hogy igen, ez az én vérem, és milyen ügyes, sőt, ügyesebb, mint én ebben a korban, pedig én is fasza gyerek voltam ám, de ez, ez tényleg jól nyomja. Na jó egy kicsit hagytam magam, hadd örüljön, mert ha nyer akkor felragyog az arca, és boldog, hogy megverte apát, na tényleg, csak egy picit kell bénázni. És tényleg ilyen.

De aztán eljön az idő, mikor már nem hagyom magam, és hiába nyomkodom, és csúszok be, valahogy átmegy rajtam, és akkor jön az az ismerős érzés, és hogy mi a szar van ezzel a rohadt xboxszal, pedig tényleg odacsúsztam, akkor mé' megy át rajtam, ráadásul az a kurva kölök nem egyszerűen belövi az Ibrahimoviccsal, hanem átemeli(!) a kapusomat, amit én mutattam neki meg a múlt héten, és örül bazmeg, persze hogy örül, hogy belőtte, de nekem meg semmi sem jön össze, én meg odavágom azt a rohadt kontrollert az ágyra, mire Boldi rámnéz és azt mondja:

- Apaaaa! Ezt nem védhetted, ne bosszankodj!

És akkor 0-3-nál észreveszem, hogy nem húzza a gombot, amivel a játékosok futnak, hanem csak kocog a pályán, és direkt nem passzol tovább, hanem hagyja, hogy szereljem, és mindent megtesz, hogy az idegbeteg apja végre gólt lőjőn. Akkor tényleg elszégyellem magam és elérzékenyülök és könny szökik a szemebe, hogy ez a gyerek, ez tényleg jobb, mint én, és már csak egy kicsit rossz, hogy megint ronggyá vert a fociban...

(Csak megjegyzem, hogy múlt hét csütörtökön viszont szarrá vertem a Tottenhamet, igaz, hogy Bobek hagyta, hogy én a brazil válogatottal legyek, de akkor is a 4-2 az 4-2. Utána hagytam magam, hogy ő is nyerjen, elvégre nem vagyunk állatok, nem? hagy örüljön a kiscsávó, legyen karácsonya)