3ból 1

Legalább a Háromból Bercus jól van. A képeket múlt héten készítettem a kertben.

Nagyon hiányoztak a kicsik a kórházban, főleg, mikor már Boldi jobban volt, és maradt időm ezen keseregni. Egy hete hétfőn úgy indultam útnak, hogy megígértem Áronnak, estére itthon leszek, s hozom Boldit is. Akkor még nem igazán láttam világosan, ill. VP sem avatott be telefonon az összes részletbe, ő sem tudta pontosan, hogy-hogyan tovább. A hétfő estéből péntek délután lett. Nem tartottam be a szavamat. Sosem töltöttünk egymástól távol ennyi időt. Árcsi ezidáig egyszer aludt nélkülem Namuéknál, Berci egyszer sem. Sok volt ez a négy nap nekik és nekem is, bár Nagyvadiék elképesztő odafigyeléssel terelgették a kicsiket, hogy végig Boldi mellett lehessek. Áron, mikor újból találkoztunk, a szájával simogatott, "anyácskám, jó hogy itt vagy", de mikor meg akartam ölelni, eltolt magától. "Sarokban álltam" egészen estig, mikor is megígértem, hogy vele alszom, csak rendbe teszem a konyhát, és jövök is. Áron megkérdezte:

-De ugye most nem fogsz becsapni?

Hú... ami a szívén, az a száján. Fájt. Még sosem csaptam be a gyerekeimet, legalábbis szánt szándékkal nem tennék ilyet, még a szurinál is mindig megmondom, hogy fájni fog. Árcsi még nem értheti a különbséget a szándékos és véletlen cselekedetek egyazon következményei között, nincs abban a korban. Sajnálom, hogy így alakult, s azóta sokat beszélünk róla, miért is nem mentem hozzá haza akkor este.

Berci rögtön fülig érő szájjal, nagy kosár puszival, ölelésekkel fogadott, sosem láttam ilyen boldognak, pedig ő még a szopit is mellőzte.

Mondom én, hogy együtt a legjobb!!! (jó lenne ide egy családi fotó, majd talán a napokban születik.)