Balesetem története

Csütörtökön a focimeccs 35 percében úgy éreztem, hogy hátulról egyszerre rúgják ki a két lábamat. Seggre huppantam és azonnal éreztem, hogy nagy a baj. Ahol hátul a sarkamnál az ínnak kellett volna feszülnie, ott csak petyhüdt bőrt érezetem.

Első körben leüvöltöttem az ellenfelet az alattomos szabálytalanságért ők meg szegények csak értetlenkedtek mivel egy lélek nem volt a hátam mögött.

A parkolóban hűtöttem a bokámat egy fél órát míg a többiek tartották a 2:0-át, amit korábban az én két gólpasszomból lőtt a Peti. Közben Peticcsel konzultáltam a teendőkről, de a képlet egyszerű volt: János vagy az Uzsoki. Mivel ismeretség egyikben sem volt, ezért maradt a közeli János. Picur elvitt a kocsimmal és beültem a sorba valamikor 9 felé. Röpke másfél óra után kerültem sorra, és viszonylag hamar igazolódott a gyanú: Achilles-szakadás, műtét.

Éjszakára kaptam egy gipszet és bekerültem egy nagy hodály egyik sarkába, a műtéti előkészítő szobába. Addigra már eléggé fájt a lábam, de attól még lehetett volna aludni, de egy bepiált sorstárs fél éjszaka jajgatott és kiabált, tőle viszont nem.

Másnap reggel vért vettek, mert éjszaka elfelejtették és úgy volt hogy reggel elsőnek műtenek, de a vérkép egy eleme nem volt jó, így mégsem vágtak. Új vérvétel, hátha a mérés volt rossz, és tényleg: 57 helyett 62, de a műtéthez 71 kellett volna. Sebaj, azért bevállalták és délután kettőkor betoltak a műtőbe. Kaptam spinális érzéstelenítőt a hátamba (olyan, mint az epidurális, csak kicsit más) és szépen lassan elzsibbadtam deréktől lefelé. Utána 1 óra farigcsálás, amit nem láttam és nem éreztem és aztán mentem az osztályra egy négyágyasba, ahol már ketten voltak: egy vérölennyel műtött jóindulatú és egy villamos előtt megforduló figyelmetlen, némi zúzódásokkal és egy kulcscsonttöréssel.

A szoba rettentően szutyok volt, a nővérek kevesen voltak 50 emberre, így mivel a mi szobánk nem nagyon kért soha semmit, ezért nem is nagyon néztek felénk a kötelező osztásokon kívül. Hogy finoman fogalmazzak a személyi higiénének nem nagyon kedvezett egyikőnk állapota sem és büszkén be kell valljam a bűzárasztásban nem vallottam szégyent, dacára annak, hogy kétszer is sikerült a fél6-tól fél7-ig rendelkezésemre álló lavór és gézdarab segítségével lemosakodnom. (A harmadik napon könnyelműen átaludtam a mosakodási időablakot.)

A műtét utáni éjjel pokoli volt, két fájdalomcsillapító ellenére is alig tudtam aludni, de onnantól kezdve egyenletesen csökkent a fájdalom. Két nap múlva reggel kiszedték a dréncsövet a sebemből, amitől majd összetojtam magam úgy fájt, de ezen felül csak a folyamatos hátonfekvés volt állatira nehéz.

Könyv, rádió, újság, szunyókálás volt a program, és a folyamatos vackolódás, hogy ne fájjon a hátam. Néha sikerült szellőztetni, bár ennek hatékonyságát némileg rontotta, hogy a szemben lévő ajtóra az volt kiírva, hogy ágytálmosó, és ők is gyakran csináltak kereszthuzatot.

De hétfő este végre hazajöttem, sikerült rendesen lezuhanyozni, és azóta kicsit jobb. Most 6-8 hét gipsz vár rám, de szerencsére nem kell végig feküdni.

Köszönöm mindenkinek a jókívánságokat és az érdeklődést, és megígérem, hogy többet nem szakítom el az Achillesemet, mert az nagyon csúnya és haszontalan dolog.