Tűzoltás 2.

Múlt héten pár napot kórházban töltöttünk Bercussal. Hétfő reggel, miközben ágyaztam, kértem VP-t, hogy figyeljen a gyerekekre. Bercus a nappaliban játszott és miután Áron elvett tőle valamit, sírva fakadt. Szokatlan volt, hogy 10 mp alatt megnyugodott, ki is kiabáltam VP-nek, hogy minden rendben van-e, mire ő mondta, hogy igen, Bercus már nyugodtan hever. Nekem fura volt, hogy az én akaratos harmadszülöttem egy ilyen sérelem után pár másodperccel már "nyugodtan hever", és kimentem a nappaliba szemrevételezni a dolgokat. Bercus VPnek háttal feküdt az oldalán, és mikor odamentem hozzá, akkor láttam, hogy a gyerek sötétlila, és ájultan fekszik. Símogatás és beszéd hatására pár másodperc alatt magához tért, bár nagyon bágyadt volt. Az elmúlt hónap során nem írtunk róla, de sajnos többször előfordult már a sírás közbeni ellilulás-szürkülés, tónusvesztés... (Biztos mindenki ismeri, mikor a gyerkőc bömbölni készül, vesz egy mély levegőt, bent tartja, és csak másodpercek után zendít rá. Bercusnál az a probléma, hogy a nagy rákészülési fázist követően nem kezd el sírni, a levegő nem áramlik se ki, se be, míg el nem ájul vagy közbe nem lépünk.) A háziorvosunk azonnal kórházba utalt minket. Jó tapasztalatainknak hála, ismét a SOTE II.es számú Gyermekklinikára mentünk, népszerűbb nevén a "Tűzoltó utcaiba", ahol Kálmánchey Rozália Gyermekneurológiai Osztályára kerültünk. Mivel Sándor dédiék nyaraltak, most hátszelünk sem volt, de ennek ellenére, ismét csak a legjobbakat írhatom a kórházról. Az orvosoknak nem lehet előre köszönni, udvariasak, mindenről informálnak, türelmesek és kedvesek a gyerekekkel. A nővérek szintúgy. A kórterem barátságos, tiszta, a kórház külső-belső játszótérrel felszerelt, színesek a falak, van tornaterem...

A K.R. tankönyvével a szakdolgozatom kapcsán már találkoztam, tudtam, hogy nagyon jó szakember.

Kezdettől fogva sejteni lehetett, hogy affektív apnoéról van szó, de mivel egy hónapon belül 5-6szor fordult elő, ki kellett zárni egy sor más eshetőséget is, pl. epilepsziát. Bercit megvizsgálta neurológus, Schuller professzor, vettek tőle vért, vizeletet, készítettek EEG felvételt, EKG-t, megfigyelték nappal és éjszaka. Természetesen vele voltam, minden vizsgálatra elkísértem, éjszaka az ágya mellett aludhattam. (El sem merem képzelni, mi lett volna velünk, ha 3 napra elválasztanak egymástól... Szerencsére már nem erre tart a világ...)

Minden eredménye negatív, így bár papíron vasárnap, gyakorlatilag csütörtökön hazajöttünk.

A hazajövetelt nagy mértékben katalizálta, hogy a második éjszakára kaptunk egy kezelhetetlen kislány szobatársat, aki többször neki akart esni Bercinek ill. az anyukája (aki küllemre is félelmetes volt) kb. tízszer közölte Berci rácsoságyát nyaldosva (nem félreírás), hogy ő hazaviszi Bercit, mivel úgy sem kell már az anyjának (mit számított a heves tiltakozásom), meg amúgy is van nekem otthon még kettő fiam, neki meg csak Szandra jutott, aki rossz gyerek, és inkább elcserélné egy olyan helyes kisfiúra mint Berci (mindezt az 5 éves kislány füle hallatára közölte). Egy idő után komolyan elkezdtem aggódni, és az sem könnyített a helyzeten, hogy a nővérek a "jaj a múltkori problémás anyuka" néven emlegették őt. Mikor 16 órányi nem pisilés után 2 percre kirohantam, és visszatérve Bercust az anyuka ölében találtam, megvártam a reggeli vizitet, a vizsgálatok eredményeit, búcsút intettem a nővéreknek, orvosoknak és a gyermek megfigyelését otthon folytattam, VP holnap megy a hátrahagyott zárójelentésért.

A bent töltött 3 nap alatt megismerkedtem és jót játszottam Ádámmal és Brigivel, akik nagyon helyes szobatársaink voltak, Mátéval és minden tiszteletet megérdemlő szüleivel, és még sok-sok kis beteggel. Milyen apró is a mi problémánk.....