Az a bizonyos csend

Tegnap 13 nap betegeskedés után, Boldi elment oviba. Ismét megtapasztalhattam, hogy kettő gyerek az nem három. Alapjáraton sokkal nagyobb volt a nyugalom és a csend. Délelőtt nagy pokróccal vonultunk le a kertbe, mivel Áront még nem mertem gyerekek közé vinni a játszóra, gyakran fáj a hasa. Délután olyan édesen elmolyolt Áron és Bercus egymás mellett a szobájukban, hogy kijöttem a konyhába, főztem magamnak egy teát, csokit majszoltam, s közben csak az járt a fejemben, hogy szenzációsak a gyermekeim, micsoda nyugalom, sosem volt még ekkora csend Kacsaréten. Az ötödik kocka csoki után felébredt bennem a kétely, hogy ennyire azért nem lehet idilli a nap 16. órája... Mi történhetett a gyerekekkel? Rohamléptekkel mentem a gyerekszoba felé, nyugalmamat felülíró szívkalapálással lestem be az ajtón, hogy megtudakoljam a csend okát. Az alábbi látvány fogadott:

Mindkét gyerek az emeletes ágy tetején, és Boldi "szigorúan tilos" golyós játékát bütykölik. Felmerült a kérdés: Ki cipelte fel az ágy tetejére a hatalmas dobozt? Hogy került Berci a magaslatra?

Válasz: Áron kezében a dobozzal mászott a létrán, Berci pedig a csúszda felől közelített, imígyen: Ez az ágyramászós kunszt várhatott volna még egy picit..., bár mi tagadás büszke is vagyok az én leleményes 10hónaposomra!