A látszat csal

Namu délben elvitte sétálni Bobekot és Árcsit. A fiúk óhajára a séta (nevezzük inkább levegőzésnek, szmogozásnak) abból állt, hogy a domb legforgalmasabb kereszteződésénél állva szemlélték az autókat. Namu egy idő után felvette a jégtömbbé fagyott Áront, és könyörgőre fogta, hogy "induljunk már", de Bobek hajthatatlan volt. Ekkor odalibbent melléjük egy bundás, jól szituált középkorú férfi, és megpróbált pénzt tömködni a Mamám kezébe, mondván, hogy költse a gyerekekre. Namu visszakozott, "hogy ők nem azért állnak itt", a férfi zavarba jött és elsietett.

Igazából ez a történet a jószándékról, egy adományozó lélekről szól, de engem egy teljes napig nagyon-nagyon bántott a dolog. Nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan mitől keseredtem el. Fájt, hogy az én mosolygós szemű manóimat és az Anyukámat kéregetőknek nézték (bár sajnos előbb jut az ember eszébe, hogy egy forgalmas kereszteződésben az autókat mustráló alak koldul, mintsem, hogy egy nagymama, aki szórakoztatja az unokáit), és eszembe jutott az a számtalan példa, amikor a kolduló szülők a gyerekeiket maguk elé tolva kéregetnek az aluljáróban vagy máshol. Ilyenkor a sajnálatomhoz mindig csapódik egy jó adag harag, hogy miért teszik ki ilyennek a gyereküket, vagy akkor legalább ne a bűzbe, bár a bűz körül van a sok ember, nem tudom... Nekem mindenesetre szemet szúr.... Nem vagyok kegyetlen, sőt túlzott szociális érzékenységem miatt volt már pár álmatlan éjszakám, de egyszerűen ezt a gyerekekkel koldulós dolgot elítélem.

Namuék gáláns lovagja jólelkű ember lehet, mégis mufurc a szituáció, egyszerre érzek szomorúságot, haragot és köszönetet.