„Hajvágás”- ez egyike a legrémisztőbb szavaknak, már ami Boldi és a szépségipar kapcsolatát illeti. Nálunk mindkét fiú hajjal született, ami az első kihullás és bundesliga frizura után rohamos növekedésbe kezd. Boldi esetében hamar feladtuk az otthoni fodrászos játékot. Azt hiszem az volt a döntő pillanat, amikor én a konyhai nagyollóval a kezemben, VP a nullás szakállvágójával felfegyverkezve álltunk a konyhában, és üvöltöztünk egymással, eljutottunk a válás gondolatáig, Mamám sírva hagyta el a helyszínt, Boldi meg csak fetrengett a földön, másodpercenként 360 fokos pördülésekkel. Azóta járunk fodrászhoz, bár igen ritkásan. Mivel Boldi hajába a csütörtöki játszódélelőttön Lívia egy helyes rózsaszín csatot helyezett el, és élvezte, hogy van mit fodrászkodni rajta, elhatároztam, hogy a pulikutyás fizimiskát hátrahagyva visszatérünk a fiúsabb fazonhoz. Délután kínálkozott is az alkalom. Boldi szokásos „nem alszom, soha” műsora volt napirenden. Na, ekkor keltünk útra, és a nemalvásért cserébe én csak pár helyes tincset kértem, sőt még fagyit is beígértem. (Áront Namunál hagytuk) 2 fodrász hajtott el minket, amikor a mérgesbogyó arcú „nem-nem megyek, megyek haza, fagyizni megyek…” c. slágert dúdoló Boldival beléptünk az ajtón. Nem adtam fel, így felszálltam az első buszra, és megfogadtam, hogy én addig haza nem megyek, míg Boldi haja hosszú. A Pasaréti téren rá is találtunk Áron megmentőjére (aki napközben akár másfél órát is kibír evés nélkül), Magdi nénire, aki világ megvető bátorsággal látott hozzá a hajtalanításnak. Szerintem nem is rossz eredménnyel. Magdi néni akciója előtt:
Magdi néni után:
(Persze a fagyi sem maradt el, szokás szerint „pirosat” nyaltunk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése