Nem is volt olyan hosszú az út. Mi próbáltuk elmagyarázni, hogy ki is lakik a mama egyre gömbölyödő pocakjában… A siker váratott magára. Először a Shrek költözött belém, majd a szamár, de Áronnak még nem volt helye. Mivel a pocak tele, az emésztésről kialakított kezdeti kép is csorbát szenvedett. Az ok, hogy az étel bekerül a szánkba, és rágjuk, meg le is nyeljük, node tudtátok-e, hogy utána a „cicinkben” folytatódik a kaland (hisz a hasunk tele gyerekekkel).
Egyetlen jelét mutatta Boldi, hogy megértett valamit a tesó ideiglenes lakhelyéről: úgy a 6. hónap táján együtt fürödtünk, és a nagy lubickolás közepette kinyitotta a számat, és bekiabált, hogy „halló Áron!!!”.
A 9. hónap vége felé egyre többet meséltünk arról, hogy kistesó, meg kórház, pár anyátlan nappal… Igyekeztem babákkal szemléltetni a jövőt. mindenesetre megnyugtató volt, hogy amikor kézbe vettem a kicsiket, az eddigi „na, ezt add vissza oda” helyett tűrt. sőt! Simogatott és mosolygott, kedveskedett. Amikor azt éreztem, hogy itt a remek alkalom, hogy rendet tegyek a tesó-misztikum polcain, elmeséltem neki, hogy az én pocaklakóm is hasonlóan helyes, és hamarosan őt is így simogathatja majd, és együtt fogunk vele játszani, sőt még „beugró-ajándékot” is hoz a drága. Boldi rámnézett, és bár a mosoly fennragadt az arcán azt mondta, hogy „a baba aanyos (aranyos), de köszönöm nem kérek ilyet, soha-soha”.
Hát, ennek tudatában vágtunk neki a bemutatásnak. Amolyan „első randi előtti pánikban voltam”, csak ez a frigy már előre megkötetett, mint a japán filmekben.
Életem legszebb pillanatai közé sorolom, amikor Boldi némi szégyenlősség után azonnal az ölébe kérte a kistesóját, és simogatta, puszilgatta, mondta, hogy „ő most vigyáz rá, aranyos, édes, cuki, puha, szeretem ezt, kistesóm, Áronom” és sírt, amikor ki akartuk venni a karjaiból…. Boldi születése után azt hittem ez a boldogság csúcsa, de most úgy érzem duplázunk! Ennek már 2 napja, és azóta is tart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése