Egy ideje csak gyűlik a sok bejegyzés-csíra, leginkább gondolati szinten, meg kis cetliken, amit, mikor már tele velük a lakás, összegyűjtök egy borítékba, hogy majd este előkapom a gépem, és dokumentálok... Na persze... 3 hétig beteg voltam, fáradt, jelzett a belső vészcsengő, hogy lassíts, kár, hogy a gyerekek nem hallották, meg a tavasz, hogy jöhetett volna idén is időben. Nagyon pörög mind a három. Boldi a sportban, ami rendjén is volna, ha nem lenne őrült logisztikai bravúr, hogy ki és hogyan juttassa focipálya/sakktábla közelbe a gyereket, meg este az ügyeletre, mikor gennyes a torka. Árcsi eszméletlen hisztis, nyávog. Közben felvették a Lauderbe, mi pedig választ adtunk egy hatalmas kérdésre, és úgy döntöttünk, hogy szeptembertől iskolás lesz a középső, a vizsgálatok szerint is iskolaérett, motivált, szociálisan is központi figura, az óvónénik sem értenék, hogy mit keresne jövőre még mindig náluk. Csak én félek, hogy nem járt volna neki is az a plusz egy év, mint Boldinak anno, szerettem óvódásnak, szeretem a gondolatait, hogy sosem úgy látja a dolgokat, mint mások. Ugye ez megmarad? Áron nem Boldi, mondogatom magamban... Berci, Berci, Berci..... Egy éve nem szántam el magam arra, hogy leírjam Berci megkésett beszédfejlődését, szociális éretlenségét, elmeséljem, hogy hány helyen jártunk, most éppen milyen terápiában vagyunk benne, és hogy ez milyen hihetetlen nehéz, és sokszor milyen tanácstalan vagyok. A kezdeti szárnyalás után, Bercus most nem találja a helyét az oviban, kezelhetetlen, köpköd, mérges.... A hétvégén beszélgetett Boldival:
-Berci, neked vannak barátaid?
.-Igen.,.
-Kik?
-Boldi és Áron.
-De Berci, nem úgy értem, mi a testvéreid vagyunk. Az mogyoró csoportból van már barátod?
-Nincs, mindenki azt gondolja, hogy én hülye vagyok.
Az óvónénik nagyon nyitottak rá, elfogadják, hogy ő más, későn érő, hihetetlen türelemmel és hozzáértéssel kezelik, örök hála érte, igazi partnerek a gyereknevelésben.
Nem nyavalygok tovább, itt a tavasz, tessék pihenni, fotoszintetizálni, és örülni egymásnak.....
