Halál-félelem

Teljesen normális dolog, ha az ember gyereke foglalkozik a halál gondolatával. Mindenki a maga szintjén persze. Tegnap mégis szíven szúrt a téma. Bercus fél tízkor az ágyából szólongat nyafogós hangon, s mivel ez lenne a tizedik túrám a gyerekszobába, morcosan próbálom az "aludjunk már végre, nem megyek sehova" irányába terelni a dolgot. Nem megy, Bercus egyre sírósabb, hallom a hangjából, hogy tényleg szüksége van rám, így tizedszerre is átvánszorgok. Berci szemében krokodilkönnyek és félelem.
-Mi a baj, Bercus?
-Attól félek, hogy egyszer majd meghalok. - válaszolja.
-Berci, egy csodálatos és hosszú élet vár rád, ne aggódj! - nyugtatom elég sután, kicsit elcsukló hangon.
-Mama, de félek, egyszer majd meghalok.
Ölelgetem, puszilgatom, simogatom, nem találok szavakat. Ekkor az emeletes ágy aljából Boldi és Áron is bekapcsolódnak vidám esti csevejünkbe, mentik, ami menthető.
- Berci nyugi, ha jól tudom, egy év háromszázhatvanvalahány napból áll, és egy ember úgy száz évig él, szóval legalább milliárd napod van! - mondja Boldi.
-Ne sírj Berci, előbb apa, aztán anya, majd Boldi fog meghalni, csak aztán én meg te! - hozza rám a frászt Áron.
Bercus szeme felcsillan.
-Jó! Akkor először apa hal meg? Utána te, anya?Majd  Boldi következik, Áron és utoljára én? De a kicsi Zsombi még élni fog, igaz anya???

Valamitől Bercus megnyugvást talált, és pár perc múlva elaludt. Mi volt a kulcs? Nem tudom, talán az "odaát is együtt leszünk" gondolata.
Nehéz este volt.