Magány

Az elmúlt 5 év alatt rengeteg téma megfordult már blogunk virtuális hasábjain, és természetesen szép számban vannak visszatérő topikok, de ha nem csal az emlékezetem, a "magány" szó még sohasem szerepelt a sorok között.

Vasárnap reggel, mikor VP és Boldi elbúcsúztak tőlünk, Berci integetett nekik az ablakból, de pusztán olyan szellemben, mintha iskolába indultak volna.

A vasárnapot Nagyvadiéknál töltöttük Panniékkal egyetemben, igazi olaszos vircsaftos együttlét, rohangászó gyerekekkel, roskadozó asztallal, össznépi sziesztával. Mivel Áront a héten nem viszem oviba (síszünet van, összevont csoportokkal), viszont hétfőn, kedden egész délelőtt Bercussal vagyok fejlesztő foglalkozáson (eufemizált nevén: "mini-ovi"), az tűnt a leglogikusabbnak, ha vasárnap este Árcsi a nagyszülőknél marad, én pedig hazajövök Bercivel, és akkor hétfő reggel nem kell kétfelé szakadnom, elmegyünk Bercivel a fejlesztésre, és délben majd találkozunk Áronnal.

Belegondoltam, hogy még sosem maradtunk éjszakára kettesben Bercivel, vágytam arra, hogy csak rá figyelhessek, ne kelljen osztozkodnia, ne kelljen osztódnom. Egyfelől vágytam a vele való önfeledt órákra, másfelől nyomasztott, hogy nem lesz együtt a család, csönd lesz, éreztem, hogy nem találom majd a helyem.

Bercus hazafelé már a kocsiban mutogatta felém két ujjacskáját, és biggyesztette a száját, számolta a maradék hármat, Boldi, Áron, Apa. Hazaértünk, kicsit játszottunk, de Berci nyugtalan volt, szomorkás. Egyszer csak felcsillant a szeme, és kijelentette, "bújócska". Elkezdte keresni a lakásban Boldit, Apát és Áront, benézett az ágy alá, a fürdőkádba, székek mögé... Próbáltam elmagyarázni, hogy hiába keresi őket, nincsenek itthon, elutaztak, de alszunk párat, és újra együtt a család, és akkor majd lehet akár bújócskázni is. Sírva fakadt, és megállás nélkül kérdezgette, "visszajönnek????", én meg igyekeztem mosolyogva válaszolni, hogy "igen", mosolyogtam, de mi tagadás nekem sem volt otthonos az otthonom. Steril volt és csöndes. Próbáltam kizökkenteni Bercit a búslakodásból, teregettünk, főzőcskéztünk, de közben annyira sírt, hogy "életünkben" először azt éreztem, kevés vagyok. Nem "rossz" vagyok, csak nem vagyok egyszerre négy ember, s varázsló sem vagyok, hogy egy 3 éves elmének érthetően elmagyarázzam a "még ötöt kell aludni és hazajönnek" mondat jelentését, ami a jövőre vonatkozik, de most a jelen elviselhetetlen, s bizony a magány rémisztő érzés még egy felnőtt számára is.

Összecsomagoltunk, és visszamentünk a Nagyszülőkhöz, Áronhoz, Namuhoz és Nagyvadihoz, és Berci nyugodtan aludt el aznap este (is).

Tudom, hogy sok anya azon rágódna ebben a szituációban, hogy egymaga miért nem elég a gyerek biztonságérzetének megőrzéséhez, megnyugtatásához. Én nem szorongok ezen, inkább örülök, hogy Bercus ennyire kötődik a testvéreihez és az apukájához, ennyire szereti azt a teljes közeget, amiben él.

Milyen más viselkedést várhattam volna el egy ötfős család ötödik tagjától?