Egyre közeleg az ideje annak, hogy Boldival újra nekivágjunk a havas lejtőknek. A legutóbbi emlékünk nem kellemes, a baleset óta nem síeltünk, de akárhányszor beszéltünk arról, hogy megyünk,Bobek mindig lelkesen fogadta az ötletet.
Az elmúlt napokban viszont nem lehetett ráismerni. Nem akart jönni sícipőt venni, és hiába a kérlelés,nem használt.
- Ha nem jössz cipőt próbálni, akkor nem tudlak elvinni síelni! - szólt a következő fokozat, mire Boldi hetykén odacsapta:
-Akkor nem megyek, húzzatok ki a listáról!
Hétvégére ez már szöget ütött a fejünkbe: lehet hogy itt némi PTS-ről van szó? (Azoknak, akik nem nézték rendszeresen a dr House-t: poszttraumás stressz).
Mivel sok időnk nincs az indulásig, ezért az elárasztásos technika mellett döntöttünk, amit nevezhetünk a népi megfigyelés után Kutyaharapást szőrivel kúrának is. Egyszóval elvittük Boldit a szomszéd utca műanyag sípályájára, és belöktük egy csoportba. (Milyen jó, hogy erre is van szakkifejezés...)
A terápia fényesen bevált: bár odafelé volt bőgés és dac, hogy de nem megyek, ott már csak csak a csoportvezetőnek való megfelelés játszott, és egy óra múlva ismét a csipogós, síelésre kész Boldit kaptuk vissza.
(Csak az érdekességként írom, hogy a célszemély utólag sem gondolt a viselkedésére úgy, hogy ő FÉLT volna. Csak nem volt kedve... Még szerencse, hogy van pszichológus is a családban!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése