Péterfyből Kacsarétre

A Traumatológiai Intézetről sem mondhatok semmi rosszat, bár jobb itthon. Ma koradélután hazajöttünk, zárójelentéssel, útravaló jótanácsokkal, egy jövő hetes kontroll időponttal, és egy 3 hónap múlva esedékes MRI vizsgálat ígéretével, ami eldönti, él-e a csont. (Szerintem él és virul, más verziót nem fogadok el!!!)

Boldi tegnap reggelig, bár hősként viselte a vele zajló tortúrát, viszonylag keveset mozgott az ágyon belül, és az első mankózás-járókeretezés sem volt túl meggyőző. A mankózáshoz jó egyensúlyérzék szükségeltetik, a kétkerekű biciklizéshez kötik, amit Boldi csak ősszel kezdett

el. Bizony elég imbolygósan közlekedett mankókkal, így stabilabbnak látta a gyógytornász a járókeretet, amit én nagyon pártoltam, mert Áron és Berci mellett mankózni szerintem egyenes út egy újabb beutalóhoz a traumatológiára. Tegnap mondtam Boldinak, hogy ahhoz, hogy hazamehessünk, bizony közlekednünk kell a járókerettel, és meg kell tanulnia felülni, kikelni az ágyból, eljutni a wc-re, leülni ebédelni az asztalhoz...., mégha nehéz is fél lábon, mégha fáj is... Közben szégyelltem magam, hogy újra kérek, újabb feladat elé állítom, hogy újabb teher kerül a vállára, amivel igazából egyedül kell megbirkóznia, mégha én fogom is a kezét, jobban mondva a hóna alatt tartom a kezemet, és segítek, ha kell. Boldi pár perc alatt összeszedte magát, és nagyon-nagy akaraterővel tette amit kértek, gyakorolt, és estére profin közlekedett a szobában, sokkal ügyesebben mozgott az ágyon belül is. Azt azért nem értem, hogy a gyógytornász kérésére vagy négy órát ültünk az asztalnál, s a főorvos ma úgy engedett el minket, hogy nehogy üljön a gyerek.... Nem fog se ülni, se állni, csak feküdni, esetleg félig fekvő helyzetben enni, rajzolni..., így az elkövetkezendő napokban nem születik még egy ilyen ülős kép!!!

Hihetetlen fegyelmezett fiam van. A traumatológus orvos ma azt mondta, hogy nagyon ritka ez a fajta sérülés gyerekeknél, legutóbb két éve volt náluk ilyen, és hozzátette, hogy elképzelni nem tudom, milyen fájdalmakon mehetett keresztül Bobek. Szó mi szó, ezzel nem segített...,

elképzelem, s oly sokszor elképzeltem az elmúlt 6 nap alatt, bár ez nem változtat a lényegen. Hála az égnek, Boldinak a legrosszabb élménye a kórházzal kapcsolatban az unalom (és nem a fájdalom).

Az elmúlt 6 napban sokan telefonáltak, rengeteg üzenetet, meglepetést, segítséget kapunk, sok-sok figyelmet, szeretetet. Mindez sokat jelent, lendületet ad, továbbra is tudok mosolyogni. Köszönöm az itteni kommenteket, köszönöm az összes csatornán csepegtetett "ölelést". Az elkeseredés helyett boldogságot érzek, mert jó tudni, hogy ennyien aggódnak Boldiért, ennyien szeretik azt, aki nekem az egyik legfontosabb.

Tegnap, mikor meghallottam, hogy Áron bárányhimlős, elbőgtem magam, kijött a feszültség, abban a pillanatban elképzelésem sem volt, hogy-hogy fogjuk végigcsinálni az elkövetkezendő

két hónapot. Aztán rájöttem, hogy vasárnap nem tudtam pontosan mi történt Boldival, hogy rakják helyre a lábát, hétfőn azon aggódtam, hogy kikerüljünk az intenzívről, kedden, hogy kocsival hazaszállíthassuk, szerdán, hogy felüljön, csütörtökön, hogy magától eljusson wc-re, s végül minden sikerült, helyretették, kikerült, elhoztuk, felült, wc-be pisilt... Vasárnap nem hittem volna, hogy ma már itt tartunk.

Hátat fordítottam a pániknak, és próbálok nyugodt maradni, bízom Boldiban, kis lépésekben gondolkodom, örülök az apró sikereknek, ma annak, hogy újra együtt a család az otthonunkban.