Kimenő

Szombat délután Vp átvitte Boldit Nagyvadiékhoz, és mi csak vasárnap délben mentünk utána a kicsikkel. 3 hete vagyunk itthon, ezalatt Boldi egyszer mozdult ki, mikor kontrollra mentünk a kórházba. Nagyon nehéz lift nélkül 4 emeletet fel-le mozgatni, és járókerettel sem tud pár méternél többet megtenni fél lábon ugrálva, így marad az otthon édes otthon, no de a doktorbácsink is ezt tanácsolta, és már csak 2 hét a "vertikális rehabilitáció" kezdetéig. A legjobbkor jött Boldinak a levegőváltozás, feltöltődött. Nekem nagyon fura volt nélküle a lakás, 2 gyerekkel olyan nyugis és egyszerű minden, ezt sokszor megjegyeztük VP-vel szombat este.

Hiányzott Boldi, eluraltak azok a gondolatok, melyeket Boldi jelenlétében nem engedhetek és nem is engedtem be a fejembe, elkezdtem aggódni, csak úgy záporoztak a "mi lesz ha....?" kérdések....egyre csak azon járt a fejem, hogy milyen feladatokkal, játékokkal dobhatnám fel Boldi hétköznapjait.... Nem tudtam kikapcsolni, rosszul aludtam, rosszakat álmodtam.

Reggelre ráébredtem arra, hogy azért borulok ki, mert túlzottan betegként kezelem Boldit, aki igen hamar rákapott a teljes kiszolgálás ízére, és mivel kényelmetlen neki a mozgás, ágyon kívül nem hajlandó egy centit sem megtenni könyörgés nélkül, no de minek is erőltetné meg magát, ha minden ágyhoz jön. Újabb ördögi kör. Ennek most vége! Vigyázok rá, de nem kezelem többé mozgásképtelenként, ha szomjas, jöjjön ki a kerettel inni, ha mesét szeretne nézni, ugráljon át a nappaliba, mert többé nem jön ágyhoz a dvd-futár-szolgálat, és társasjátékot is maga fog választani a gyerekszobából. Ez mindkettőnk érdeke. Meg kell erőltetnie magát, máshogy nem megy, és ehhez azzal nyújtom a legnagyobb segítséget, ha megtanulok "nem"-et mondani. A következő két hetet is pihenéssel fogjuk tölteni, leginkább az ágyban, hisz most erre van szüksége, de többször útra kelünk, mozgunk, hogy bebizonyítsuk magunk előtt, nem is vagyunk olyan betegek!!!