Edit

Ha a közeljövőben elkeseredem, erre a délutánra gondolok majd, és önkéntelenül úgy fogok vigyorogni, hogy csak na.

Könnyekig meghatódom azon, hogy mennyi de mennyi szeretetet, odafigyelést kapunk mostanság. Eddig is sokat kaptunk, de ez most extra mennyiség.

Imádom a fiamat, már hét és fél éve (pocaklakóként is szerettem), és mi sem természetesebb annál az érzésnél, hogy szerintem ő a "legzseniálisabbúgytökéletesahogyvan" gyerek a bolygón. Ezzel a hittel/elfogadással élek, ezzel az érzéssel a szívemben nevelem, szeretem őt minden nap. Az is természetes, hogy a családom legközelebbi tagjai osztják e sziklaszilárd meggyőződésemet, és sokszor megbeszéljük egymással, hogy nekünk van a "legzseniálisabbúgytökéletesahogyvan" fiúnk/unokánk/unokatesónk/dédunokánk.... a világon. Családban marad. De most, hogy Boldi beteg, szembesülök csak igazán azzal, hogy a családon kívül mennyien szeretik a lényét, hogy másoknak is fontos, hogy másokkal is van közös múlt, jelen és jövő. Nincs is ennél megnyugtatóbb, szívmelengetőbb érzés kerek e világon! Itt van pl. Edit, aki logopédus/okosjátékmester, és heti rendszerességgel foglalkozik Boldival az óvodában. Fontos neki, ami nekünk is, hogy Boldi egyre tisztábban beszéljen, egyre logikusabban gondolkodjon, ügyesedjen a keze... Edit szívén viseli Boldi fejlődését, és ahogy megismertem, a szíve határtalan. Kedden meglátogatta Boldit, és összefacsarodik a gyomrom, mikor eszembe jut, hogy milyen melegséggel és szeretettel a hangjában szólította meg az ágyban fekvőt, hogy-hogy örültek egymásnak, és én ezt csak harmadikként néztem kívülről. Olyan szép volt a mozi!

Aztán előkerültek az okos játékok a táska mélyéről, és Edit csak játszott és játszott Boldival, igaz menet közben a kicsiket is hajkurászta, hintáztatta, dobálgatta!

Van még mit tanulnom, feltöltődtem, köszönjük!!!