Valaki

Áront fénykorában öröm volt altatni. A megszokott időpontban elálmosodott, szopizott, majd kért hamát is (tápszer), megitta, kiadta az üveget, jó éjszakát köszönt, falnak fordult és elaludt. Működött ez este is meg a délutáni alvásoknál is. Néha ő maga indítványozta a korábbi lefekvést. Gyöngyélet volt.

Mostanra leküzdötte magát a legrosszabb elalvóvá. Egyre nyúlik a rituálé. Tápszer, szopi, aztán három altatódal, kér vizet, almát, megint vizet, aztán fontos dolgokról akar diskurálni. Ha Dóri teszi le, akkor muszáj kijönnie apához egy puszira. Ilyenkor csibészes vigyorral közeledik, mint a Tom és Jerryből az egér, mikor lopakodik, aztán ha ránézek, akkor odaszalad, jön a puszi, és folytatódik tovább a küzdelem az alvásért.

Ha én teszem le aludni, akkor meg az a dumája, hogy:

- Akarok mondani valamit anyának!

Az első húsz alkalommal bedől ennek az ember. Kiveszem, Áron meg kimegy és azt mondja anyának, jó lassan húzva a szavakat

-Azt akarom mondani, hooooooogy ...- és itt aztán megáll a tudomány.

Ilyenkor a zord atya belapátolja a középsőt a kiságyba, mire Árcsi szívszaggató hüppögésbe kezd, befúrja magát a párnába, de amint kijövök, rögtön megy az anyázás. Ha én megyek be megint, akkor hüppögés:

-Küldjed be anyát! Anya hol van?

Az elalvás valahol a műsor kezdete után kb. egy órával következik be, de addigra már súlyos fenyegetések is megfogalmazódnak, leginkább az én részemről.

A legújabb duma, hogy Áron vérfagyasztóan közli:

- Valami nagy baj történt!

- Micsoda, Áronkám?

- Én nem tudok aludni!

És miután erre sem engedtem, hogy kimenjen anyához, sírósan panaszolta:

- Valami baj van. Valaki nem akarja, hogy mondjak valamit valakinek.

Nehéz ezeket a pillanatokat szigorú tekintettel és törhetetlen vasakarattal abszolválni, mert Áron nagyon el tud szomorodni, még a kő is meglágyul. És hogy nem a levegőbe beszélek, itt egy kis videó erről, ahol az volt a baj, hogy nem mentem rögtön a konyhába segíteni neki: