Nyerésben

Boldi lassan egy éve jár focizni a Baár-Madas épületébe ovisfocira. Igazából nem a foci a lényeg, hanem csak a játékos mozgásfejlesztés. Heti egy óra az egész és a szülők pedagógiailag ki vannak tiltva a teremből, így van időm sétálgatni az épületben és az udvaron, aminek a sajátos báját az adja, hogy 90 előtt egy röpke 40 évig itt üzemelt a Móricz Zsigmond Gimnázium. Persze tudom, hogy előtte is Baár-Madas volt, de nekem akkor is a Móricz marad a kis csúszós tornateremmel, a vastag falakkal, a zegzugos folyosókkal és átjárókkal és gimnáziumi négy évemmel, ami egyszerre tűnt nagyon hosszúnak, hiszen megszámlálhatatlanul sok emléket őrzök, és nagyon rövidnek, mert úgy elillant, hogy csak na. És hogy még külön sót szórjak a sebbe, ma, miközben Boldizsár a focipályán rohangászott, hirtelen belémnyilallt, hogy ugyanezen a pályán nyert gimnáziumi bajnokságot az osztályválogatottunk (Kenderessy, Némedi-Varga, Vass, Rónai, Gál, Varga, csere: Natkay, Csák Szili) idestova HÚSZ (20!!!!) éve, hosszabbításban 4-3-ra verve a már nem tudom melyik IV.-es osztályt. Néha még ma is álmodom a hosszabbítást érő negyedpályás, lapos kapufás gólommal, ahogy a mozgással ellentétesen visszahúztam az ellenkező sarokba a labdát, és a végén GálPetinek a mindent eldöntő negyedikjéről, ahogy a szélről középre lőtt beadásomat izomból beverte kettőről, és arról, hogy először láttam Petit magából kikelve ordítani, miközben felcsimpaszkodott a felső kapufára... hát régen volt

És sokáig azt is hittem, hogy az fáj igazán, hogy a reformátusok elvették az épületünket, de mióta odajárunk Bobekkal, arra is rájöttem, hogy nem ők a hibásak, csak ez a húsz év, csak ez fáj.

És sokáig azt éreztem, hogy persze voltak móriczosok előttünk, és utánunk is, de igazából mi voltunk középen. Előttünk voltak azért híresek is: a Králik, nem hátrálik, és Tócsa, aki az első kosáredzésen eltörölte a nagy negyedikes és a kis elsős közötti falat, de az utánunk jövőknek a nevére nem emlékszem. És büszkeséggel vegyes röstellkedést érzek, ha valaki találkozáskor azt mondja, hogy igen, a Móricz a közös pont és én voltam a nagy, aki épp akkor épp azt mondtam, és én nem hogy erre nem emlékszem, de rá se, és csak azzal nyugtatom magam, hogy biztos van valahol egy még kisebb, aki neki mondja majd ezt, de persze titkon azt remélem, hogy a Tócsa is tudja, hogy ki volt az a kis vékony(!) irányítógyerek, aki aki azóta is emlékszik arra az első edzésre.

És most hetente egyszer kis gombóccal a torkomban viszem kézenfogva a Boldit foizni, és ő nem érti, hogy apa miért vág olyan hülye képet, amikor a portán a szakállas bácsi, aki mellesleg 30 éve gondnok az épületben, azt mondja, hogy nézd már, te a Varga Peti vagy nem?, Emlékszel milyen jókat fociztunk együtt?

Hát emlékszem.

És most ez a kis vékony(!) kukacka ott feszít egy 13-as (mindig ez volt a mezszámom, és ezt a Nagyvadász nem tudhatta...) kék mezben és nagyon fontos neki, hogy nyerjen a csapata és büszkén jön, hogy Apa, nyertünk 5-3-ra. És én is vele örülök, mert nyerésben vagyunk!