Hű meg ha

Hogy milyen újra "csak" két gyerekkel az élet? Egyfelől lényegesen könnyebbnek és csendesebbnek érzem a hétköznapokat, másrészről azt hiszem Áron és Bercus megneszelte, hogy felszabadult némi kapacitás, és minden erejükkel arra törekszenek, hogy betöltsék Boldi helyét. Áronom imádnivaló, csak újabban nagyon nehezen kezelhető, de mit várjon az ember a dackorszakban, NEMdebár?! Ma pl. pizsamában mentünk játszótérre, mert nem volt hajlandó rendes gatyót húzni, én pedig meguntam a huzavonát. Bármilyen ördögfi, a szövege mindenért kárpótol. Bercuskám a leganyásabb a három közül, pánikrohamot kap, ha látószögön kívülre kerülök, az idegenekre csak a karomból mosolyog, de ez is így van rendjén. A hozzátáplálás rögös útjain néha úgy tűnik, hátrafelé ballagunk, még mindig majdnem kizárólag anyatejen tengődik, bár némi banán és Sinlac álcába bújtatott tökfőzeléket ma lenyomtunk. Bercinek újabban állandóan kilóg a nyelve a szájából, képtelenség csukott szájjal fotót készíteni róla, attól félek, hogy le fog barnulni a nyelve ebben a nagy napsütésben. Ami megnehezíti 2-3 hete az életünket az az, hogy Bercus nem csak hogy 3szor sír fel éjszaka és szopizik, hanem hajnali fél5nél nem alszik tovább. Áron fél6kor ébred, ez nem lenne gond, de a fél5 az még nekem is meredek.

Visszatérve a kétgyerekes nosztalgiához: az a legnagyobb könnyebbség, hogy a napnak hamarabb van vége, mivel fél8-8 tájban elalszik az aprónép (és bagoly Boldizsár nem húzza el az estét), ill. a délután nem annyira zsibbasztó, ha "csak" két gyereket felügyel az ember, érzésem szerint "átláthatóbbak" a napok, hiányoznak a "hol áll a fejem?" kirohanások.

Szóval egyszerűbb minden, de azért hű meg ha.