Ótás

Áront végre el lehetett vinni oltani. Se a tüdeje nem zörgött, se a torka nem volt csúnya, így hát nem volt akadálya a szurinak. Szokásos módon megbeszéltük vele, hogy oltani visszük és fájni is fog, de csak kicsit.

A doktornéninél mi voltunk az elsők, mert már 2.57-kor ott álltunk az ajtóban, 3.10-kor beengedtek minket a váróba, hogy ott várjuk meg a 3.00-kor kezdődő rendelés elejét, ami aznap éppen 3.24-kor kezdődött, aminek az oka -az ajtón kiszűrődő beszélgetés tanúságaként - az volt, hogy nem volt/elment/felmondott a régi asszisztens, az újnak meg el kellett mondani, hogy hogy működik a nyomtató, de most mér nem nyomtat, mi?

Végül bejutottunk, Áron tűrte a vizsgálatot, majd megkapta a bal karjába az oltást. Kicsit megrándult és mérgesbogyó arcot vágott, de aztán a papírmunka alatt a falon lévő baglyos képregényt és a kullancsos térképet nézte, majd eljöttünk.

Hívom Dórit büszkén, mondom neki, hogy Áron milyen hős volt, mire Dóri:
- Megkapta mind a kettőt?
- Csak egyet.
- Az influenza ellenit is most kellene kapni.

Mondom erre Áronnak, hogy
- Gyere visszamegyünk, kapsz még egy oltást, mert olyan jól viselted az előzőt, - mire Áron azt mondta, hogy jó, és visszaballagott a saját lábán a rendelőbe, ott megkapta a jobb karjába is a szurit, itt már pofavágás se volt, szerzett marticát és boldogan újságolta:
-Kaptam szurit, oltást.

Ilyenkor azért minden otthoni csibészségét megbocsájtja az ember.