Egy valamit nehezen viselek a gyerekekkel kapcsolatban, mégpedig a hányásos betegségeik melléktermékeinek eltakarítását. Tegnap este alvás előtt szoptattam Árcsit, amikor is reggeliig visszamenőleg áttekintést nyertem az aznap fogyasztott falatokból... Ott ültem a földön telibehányva, és még úrrá sem lettem az első émelygésemen, mikor jött a második adag, majd a harmadik, negyedik.... Egész éjjel szőnyeget, hálózsákot, tréninget, pizsamákat mostunk. Amikor kezdtem kikészülni a mosdóban végrehajtott "nagyjaletakarítás" közben, berobbant VP mély lélegzetet véve, és "vigyázz szívem, majd én folytatom" kiáltásokkal vette át a stafétabotot, amit lépcsőházban történő séta után visszaszereztem magamnak.
Hajnalban félálomban szoptattam Bercit, és életében először ő is bukott sugármeghajtásos oltárit (nevezzük bukásnak a csecsemőhányást), mosógépért kiáltósat. Arra jó volt, hogy elhesegethessem a "talán nincs elég tejem a fárasztó éjszakák alatt" gondolataimat, mert úgy látszott, van.
A fotók közlésétől -kivételesen- eltekintünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése