Fogadott dédszülők

24 órás halasztás után ma reggel végre elindult a csipet-csapat Abonyba. Az út viszonylag nyugis volt, leszámítva a gyerekek nyűglődését, meg azt, hogy Áron egy óvatlan pillanatban szétkarmolta Berci fejét, a szemhéjából is kikapva egy darabot. Istenem , nem ő volt a soros a szopiban...

11-felé érkeztünk és rögtön birtokba vettük az ebédet. Joli néni a hét elején esett egy nagyot, úgyhogy a karja még mindig fel volt kötve, és emiatt csak szűkös ebédet rittyentett össze:

• húsleves gazdagon
  
• csirkepörkölt nokedlival
• szezámmagos rántott pulyka
• egybensült csirke
• cordon bleu
• rántott csirke
• franciasaláta
• gombás rizs
• sült krumpli
• házi savanya
• párolt káposzta
  
• almás süti
• kókuszos csokis mártott

Ha az ember egy pillanatnyi szünetet tartott az evésben, akkor rögtön hozott be mindenből még egyet, nehogy baj legyen. Áronkám derekasan belakott előbb az én ölemben levesből, de itt ne valami híg löttyöt képzeljünk oda, hanem egy sűrűn megrakott tányért tésztával, sárga és fehérrépával, krumplival, káposztával, hagymával, úgyhogy lé csak itt-ott fért oda, majd miután nálam végzett, átsírta magát Dórihoz és ott folytatta sült krumplival, rántott hússal, meg persze "uboka-uboka!" kurjongatások közepette a savanyúval.

Dóri saját bevallása szerint legutóbb a szülésnél tágult ennyit, bár nem ugyanott...
Szóval bezabáltunk rendesen.

Joli néni mesélt arról is, hogy gyerekkora óta szeret főzni. Ahogy mesélte tizenegyen voltak testvérek, és viszonylag korán maradtak mama nélkül, úgyhogy Joli néni a papájától tanult tésztát gyúrni meg kenyeret dagasztani. Mikor Joli néni férjhez ment (lassan 62 éve már...), akkor a stafírungja néhány tyúk, egy malac, egy ágy, egy szekrény, meg némi búza volt, ami abban a háborús időben bizony nagy teljesítmény volt a kedves papától. Ma már csak Joli néni él a testvérek közül, vagy ahogyan ő mondta:
- Én vagyok az utolsó mohikán!Áronkám is kézről kézre járt, itt éppen Gabi pesztrálta egy ideig

Boldi kaja után kilátogatott a baromfiudvarba egy szűk három órára, amiből két óra telt el a tyúkok etetésével. A zöld leveleket Boldi vitaminnak titulálta, és addig nem nyugodott, míg az összes delikvens vissza nem vonult a helyére, beleunván a folyamatos kínálgatásba, amit szegények szemkibökési kísérletnek értelmeztek. Menet közben Bobek három tojást is kinyomott a tojókból, amit aztán saját kezűleg szedett ki alóluk. És úgy tűnt maga is kedvet kapott a tojásrakáshoz. Láttunk még fej nélküli tyúkot is!(Emlékszem gyerekkoromban én is állandóan a tyúkokat kergettem, mikor Abonyban voltunk. Az is hihetetlen élmény, hogy egy ilyen háztartásban tök normális dolog, hogy azt mondja Pista bácsi:
- Jolikám! Úgy ennék egy kis húslevest ebédre!
- Jól, van fiam - mondja Joli néni, kiballag az udvarba, elkapja valamelyik tyúkot, itt a gyengébb idegzetűek kedvéért ugrok egyet, és negyed óra múlva fő a tyúkhúsleves, mondhatni frissen. A zöldség a kertből jön, a tészta meg csak mostanság bolti, régebben Joli néni gyúrta azt is.)

A fennmaradó egy órát a két malackánál töltöttük (leendő novemberi és decemberi áldozatok, de pszt!), akikkel hosszasan beszélgettünk, majd Boldi számolni is tanította az okosabbnak kinézőt.

Indulásnál vendéglátóink próbára tették az autó teherbíró-képességét, annyit csomagoltak. Csak jelzem, hogy Bloody Maryt az utsó 15 évben csak Joli néni-féle háziparadicsomléből ittam, és ezt a jó szokásomat még 120 évig szeretném fenntartani!

Marcsi nagymama és Laci nagypapa is végig velünk voltak, de főképpen szolgálatot teljesítettek Lilike mellett, aki a nagy ártatlan kék szemei dacára egy igazi kis hadvezér: ha ő akar valamit, akkor aztán eléri, az biztos!
Szóval megint jól éreztük magunkat és köszönünk mindent!