Itt most nem Emily Bronte regényében szereplő Szelesdomb udvarházról szeretnék írni, hanem Berci fiam emésztéséről, a kínzó kólikákról, kifejletlen bélbolyhocskákról.
Berci élete első két hetében egy nyugodt, sokat alvós, sokat evős újszülött látszatát keltette. A harmadik héten ráébredtem (hú de milyen sokszor), hogy minden csoda három napig tart (na jó, max. két hétig). Berci sír, nyög, alig alszik. Szerintem ügyetlenkedik a szopi közben, mivel olyan intenzitással kezd neki, hogy sokszor hallom, ahogy kortyolja a levegőt, ami a természet törvényeinek engedelmeskedve később ki is akar jönni. Boldival (aki gyakorlatilag végigüvöltötte élete első 6 hónapját) egyszer már végigéltük a hasfájós gyermek szüleinek kálváriáját. Ott az emberben a segítniakarás, főleg ha saját porontyáról van szó, nehéz beletörődni, hogy bizony tehetetlenek vagyunk, hiába iszom az édeskömény teákat, engem hajt, őt nem, hiába próbálkozunk hetente más cseppekkel, hatástalanok ezek is.
Bercivel most újraéljük ezeket az emlékeket, bár annyira nem akadunk ki mint régen, nem marad rá energia. Kell az másra....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése