Kimerítő

A bejegyzés címe nem a vendégeinkre utal, (akikkel nagyon jól telt a délután), hanem Boldi 3 napja tartó ámokfutására. Kicsit az az érzésem, mintha beköszöntött volna a dackorszak 2.! Délutánjainkra a non-stop csatározás jellemző leginkább. Ma, amikor Bobek az oviban leesett a lépcsőn, (mert annyira fontos volt neki, hogy megelőzze Apát,) tudtam, hogy ez a délután is jól fog illeszkedni a heti vonulatba. Hazafelé a 22-es busz persze tömött volt, alig lehetett kapaszkodni, és Boldi a Budagyöngyénél kijelentette, hogy ő nem száll le, mert még szeretne ülve is buszozni egy kicsit, és ezt nyomatékosítva matróz csomót kötött a karjaiból a korlát köré. Azért sikerült kibogoznom, és még annál a megállónál le is szálltunk, persze óriási hiszti, kapálódzás közepette. Azon már rég túljutottam, hogy "mit szólnak az emberek", mivel azt gondolom, hogy ezeket a kalandokat minden 4 éves gyerekkel rendelkező ember átéli egyszer-kétszer-háromszor..., szóval esetünk nem egyedi.

A hazafelé séta alatt végig bömbölt, hogy "menjünk üres busszal, most!". Szerintem elég jól kezeltem a dolgot, nem ment fel a pumpa. Közel 25 perc alatt teljesítettük a 7 perces utat (mindenki a saját lábán, végig!!!), majd jött a lépcsőházi zengedelem, majd 40 perc hiszti a lábtörlőn. Fizikailag egyre nehezebben bírok Boldival: régebben megfogtam, és beraktam az ágyába, hogy "gondolkozzon és nyugodjon meg", de most már nem emelgetem, rakosgatom, mert dög nehéz, meg rúgkapál, meg úgy is kimászik mindenhonnan. Ennek tudatában tegnap az "izmozás" és könyörgés helyett, egy finom ebéd mellett döntöttem, majd olvasgattam, és láss csodát, 40 perc után négykézláb megjelent Bobek, és kijelentette, hogy akkor "abbahagyom a sírást, és csak azért hisztiztem, mert üres busszal akartam menni" (mintha ez nem derült volna ki az elmúlt egy órában az egész környék számára). Én meg elmagyaráztam neki, hogy most sétál Áron Namuval, és ilyenkor tudnánk mi ketten "nagyfiús játékokkal", nyugodtan játszani.

Ezek után Krisztivel és Lórival is elég kakas volt, és az esti lefekvés sem ment simán. Kb. 6ig türelemmel viseltem a műsort, de 5 órányi durca után telítődik az ember (azt hiszem én a hangzavarra vagyok érzékeny), és azt vettem észre, hogy kiabálom neki, hogy "ne kiabáljon velem". Vagy: "ha még egyszer rám ütsz, rácsapok a kezedre". (Kutyaharapást szőrével.) Szóval az ilyen mondatok helyett kéne még fél óra türelem, csak néha olyan fárasztó és nehéz....

Az egyetemen sokszor hallottam/olvastam, hogy csínyán kell bánni a büntetésekkel, legyen alternatív út a gyerek előtt, a "helyes" jutalmazásával vegyük elejét a "helytelennek"... , de azt is hangsúlyozni kellene, hogy bizony ez rengeteg türelmet és időt igényel a szülőktől! Sok mindent tanul és veleszületetten tud/érez az ember, de olyan ijesztő a folyamatos elbizonytalanodás, kéne egy "ezt most jól csináltad" visszajelzés, ami persze jön, amikor legközelebb Boldi magától "helyes útra tér", csak a két epizód között van némi hatásszünet, amit nem mindig sikerül magabiztosan áthidalnom.

Természetesen megengedhetetlennek tartom a "durr egy pofon jobbról, meg a másik balról" nevelést (bár adott szituációban gyors és eredményes- már ami a nem kívánatos viselkedés visszaszorítását illeti-, ennyire nem "pofonegyszerű" a gyereknevelés), de ahogy egy idősebb pszichiáter ismerősöm (3 gyerekes) megjegyezte: "a ritkán, de jó időben elhelyezett "seggrepacsi" aranyat ér".

Hú, ez most kijött, de már jobb is!!!!!

Jöjjenek a mosolygós fotók a délutánról:

Kriszti megvárta a fürdetést, és belefutott az esti társasozásba, így megtanítottuk neki a legújabb szerzeményünket, a Lotti Karottit. Kicsit zavarba jött, amikor VP lazán megkérdezte tőle, hogy "jössz velem répásat játszani?". Aztán tisztáztunk mindent!