Óh, az én papám fűtő

Pénteken délelőtt, hiába lógott az eső lába egészen a bejárati ajtóig, nekivágtunk, hogy megnézzük a Vasúttörténeti Parkot. Átkeltünk a Dunán a három Árpád sávon, végig a Frangepán úton, egészen le a sínekig, míg el nem értük a Tatai utat, aminek a vége felé, egy székelykapu mögött meg nem találtuk a kiállítást. Addigra az eső sem csak lógatta a lábát, hanem lejött ő is vonatokat nézni. Megkérdeztem Boldit, hogy maradjunk-e a kocsiban, míg az eső eláll, vagy menjünk be mi is? Boldi bevállalós volt, azt mondta, menjünk.

A Vasúttörténeti parkban rengeteg életnagyságú mozdony van kiállítva, ráaadásul úgy, ahogy a Thomasban is, egy nagy körben állnak, középen pedig ott a titokzatos Vonatfordító Rámpa, de sajnos Boldi elégedetlen volt: mindegyik mozdony koromfekete volt. Azt mondta:

- Piros nincs? Jó akkor menjünk tovább!

Apa hiába mutogatott, hogy nézd ott a 424-es, amit a Cseh Tamás bácsi is megénekelt, vagy hogy látod mekkora az a másik?- Boldi hajthatatlan volt, Apa nem.

Szerencsénkre volt ott egy piros vasúti kocsi, aminek a belsejében, az egész hosszában egy terepasztal volt, alagutakkal, Budavári siklóval, szuszmákoló mozdonyokkal, giccses műanyag kiegészítőkkel, Mikulással egyebekkel. Na ez bejött. A múzeumban töltött másfél órából majd egy órát itt töltöttünk két részletben. Boldi a vonatok mellett járőrözött, míg én a pályafelvigyázó segédtiszttel (bakter) beszélgettem. Közben - a két félóra közötti 10 percben - Boldit felkönyörögtem egy mozdonyra, ott csináltam két fotót (az egyik teljesen bemozdult), majd némi üvöltés után elindultunk haza. Útközben végig azt hallgattam, hogy:

- Apa, miért hoztál el a kis vonatok mellől?

Úgyhogy a jövő hét végén megyünk a Petőfi Csarnokba, mert ott konkrétan vasútmodellező kiállítás lesz. Anyával meg csomagoltatunk háromnapi hideg élelmet.